Pocsék idő kontra jó séta

Halihó! Sziasztok!

Akkor most jöjjön egy hamisítatlan Roxi-sztori, aminek elengedhetetlen feltétele, hogy Kitti és Viktor is jelen legyen a sétán. Mielőtt azonban rátérnék a tegnapi „bulira”, elmondom, hogy tegnapelőtt a gazdi elhozta magával a sétára a frissen megtalált katapultot, természetesen a hozzá illő labdával. Sajnálatos módon, mindkét játéknak ez lett az utolsó útja e földi létben. A labdát én hagytam el, de abszolút baleset volt. Azt hittem, tudok egyszerre inni a patakból és tartani a pofimban a labdát. Hát…, nem tudtam. A katapultot meg a gazdi küldte át az árnyékvilágba. Merthogy a nyomorult képtelen egyszerre 2 eb nyakába pórázt tenni, miközben az állával tartja a katapultot. A játék leesett a földre, és tekintettel arra, hogy egy éven át ki volt téve a természeti hatásoknak, azonnal megadta magát. Kettétört, mint Kinizsi Pál kezében egy fogpiszkáló. Volt katapult, nincs katapult. Szerencsére, ezek már hazafelé történtek, így addig legalább tudtunk játszani. Bár, a szórakozás ezúttal a gazdi részéről volt az igazi. Ugyanis, megengedtem magamnak azt a luxust, hogy nem adtam oda neki a lasztit első szóra. Na, meg is fordult a bika nyomban a némberben, és úgy döntött, hogy ideje leckét adnia nekem némi jómodorból. Röpke fél órán át szívatott azzal, hogy „lábhoz” meg „ülsz” és „feküdj”. Kiegészítésként még azzal is szórakoztatott, hogy leültetett, közölte, hogy „maradj!”, ő meg elindult, aztán mikor már jó távolra volt tőlem, akkor szólt, hogy „igazodj”, én meg loholhattam utána, és vehettem fel a szoros lábhoz tartást. Mindezt azért, mert nem köptem ki azt a qrva labdát a számból, amikor őnaccsága kiejtette a száján, hogy „ereszd!”. Mondjuk, Szaffi is rátett egy lapáttal, hogy ne legyenek kisimultak az idegei. Barátnőmnek ugyanis szabadfoglalkozást engedélyezett a gazdi, de az nála nem fér bele a „szabadba”, hogy Szaffika ne pattanjon rögvest, amikor szól neki. Így aztán igen hamar csattant a flexi barátnőm nyakán. Nekem még volt egy kis nyomkeresés is. Mondjuk, ezt élveztem, bár a gazdi próbálta megnehezíteni a dolgomat azzal, hogy a leglehetetlenebb helyekre rejtette el a labdámat.

Na, és akkor most jöjjön a tegnapi séta. Eredetileg úgy volt, hogy jó nagyot csatangolunk, de miután az idő pocsékabb volt, mint egy penészes finomfőzelék, maradtunk a dühöngőnél.

Mogyoró rögtön az elején kihúzta a gyufát a gazdinál. Először azzal, hogy folyamatosan a valagamat csipkedte, azzal meg végképp borította a bilit, amikor lekuporogtam pisilni, ez a hülye meg oldalba huggyozott! Kitti persze nyomban a védelmébe vette a kutyáját, mentegette, hogy Mogyika csak az én pisimet akarta felülírni. Erre Viktor megjegyezte, hogy ez eddig rendben is lenne, de a felülírandó pöss még benne volt a kutyában, azaz bennem.

Ezek után, nem tudom, mit várt a kölyökgazdi? Hogy majd csak úgy a két szép szeméért odaadom neki a lasztit, ha kéri? Hát, nem! Azt lesheti! Persze, a gazdi megint közbeavatkozott. Neki meg ugye, a fentiekre való tekintettel, nem mertem nem engedelmeskedni. Úgyhogy neki azonnal kiköptem a lasztit, de hogy a kölyökgazdi érezze a törődést, amint ő lehajolt érte, én úgy kaptam fel előle a labdát, mint cári koldus a 20 kopejkát a fagyott földről. És igazából az se érdekelt, hogy a gazdi szólt, hogy hagyjam. Na, ennek megint csak az lett a vége, hogy a gazdi elkezdett velem fegyelmezőzni. Ám nem sokáig, mert Mogyi olyat csípett a faromba, hogy a gazdi azonnal elengedett, hogy megnépneveljem ezt a kötsögöt, és egyúttal úgy hozzábacta Mogyihoz a pórázt, hogy a kis tetű csak pislogott kifelé a fejéből. Mondjuk, ilyen dobálózással már máskor is próbálkozott a gazdi, csak ugye, nem szokta eltalálni a célt. De most aztán telibe verte a kis mocskot. Aztán felszólította Kittit, hogy vegye fel a szíjat, részint mert ő nem tud érte lehajolni, részint meg azért, mert az ő kutyája miatt landolt a póráz a földön. A kölyökgazdi nem is ellenkezett, de picit később valami szemtelenséget nyögött be az anyukájának, aki közölte, hogy a következő dobással őt fogja megcélozni. Erre Kitti kitalálta, hogy akkor majd Viktor veszi fel a cuccost. Mire Viktor: „Úgy, úgy! Mindenki után a gazdája takarít!” Ettől szebben nem igazán lehetett volna megfogalmazni, hogy Kitti kölyökgazdit a tulajdonának tekinti.

Aztán persze a gazdi se úszta meg a froclizást. Őt a húslevessel és a karácsonnyal kapcsolatban szekálták. (Ezt majd egyszer még elmesélem, de most akkor nagyon hosszúra nyúlna a beszámoló. Legyen elég annyi, hogy a gazdinak még a temetésén is a karácsonyi fiaskója miatt fogja sz@rrá röhögni magát a család.)

Hazafelé, a számban a labdával, találtam egy helyre kis botocskát, amit vétek lett volna otthagyni a rideg erdei környezetben. A gond csak az volt, hogy egyszerre a két játszóalkalmatosság nem fért be a pofimba. A három kétlábú visított a röhögéstől a kínlódásomat látva. Végül Viktor könyörült meg rajtam, aki hol egyik, hol a másik játékomat hajította el, attól függően, hogy épp melyik tartózkodott a földön. Ehhez persze az kellett, hogy velem együtt fusson az eldobott tárgy után. A kétlábúak szerint, egyetlen jó megoldás az lehetne, ha nekem 3 fejem lenne, de legalábbis 3 szám az egy fejemen. Így azonban, Viktor szerint, olyan vagyok, mint egy jófajta örömlány, aki csak azon gondolkodik, hogy „Mit kaphatnék még be? Mi férne még be a számba?” Mivel pont ennél a megjegyzésénél épp az aprócska botocska volt a pofimban, így – csak úgy jelzésértékkel – neki is és Kittinek is bevittem egyet a térdhajlatába. Viktornak mert leqrvázott, Kittinek meg azért, mert… miért ne?

Mogyi egyébként szintén bepróbálkozott egy kis botozással, de kevés ő még ehhez, mint térdkalácsban a mazsola.

Szaffit a séta során csak egyszer kellett „begyűjteni”, amúgy kivételesen egész rendesen követte a csapatunkat.

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya