Mindenütt jó, de legjobb itthon!
Halihó! Sziasztok!
Azt mondta a gazdi, hogy a pejparipa pipilőjét a pirospozsgás popónkba!
Jó, ő nem egészen így fogalmazott. Ő konkrétan megnevezte a lónak azt az alkatrészét, amelyet rektálisan kívánt feldugni egészen a torkunkig. Sőt, még a mancsunkban is el kívánt helyezni egyet-egyet abból a bizonyos szervből, csak azért, hogy tudjuk, mi van a valagunkban.
No, mondom, mi hozta ki a gazdiból a lóalkatrész emlegetését.
Szóval, szombaton estefelé, eljött hozzánk Éva anyu és Zsófi, hogy beszámoljanak Macs viselt dolgairól. Jó, nem pont arról, hanem úgy általában adtak helyzetjelentést. De csak azért nem Macs volt a fő téma szerintem, mert Éva anyuék nem olyan árulkodós népek.
A lényeg, hogy Zsófi és a gazdi megállapították, hogy rohadt régen sétáltunk már így együtt. És ebben bizony igazat kellett adnom nekik.
Miután a gazdiban annyi empátia sincs, mint csigában Duracell elem, így reggel 6-ra indítványozta az indulást, amit Zsófi kizárólag miattunk el is fogadott.
Reggel olyan felpörögve nógattuk a gazdit indulásra, mintha nem is előtte tértünk volna meg az egyhetes nyaralásból, hanem kéthavi szobafogságból szabadulnánk.
A gazdi már ezen felbacta az agyát, és a vérnyomása csak tovább emelkedett, amikor is a szép helyhez érve kitört belőlünk az őserő. És az elmebaj.
Mint „az őrült, ki letépte láncát, vágtatott” a négy kutya a dombon át. Boldogan szaglásztunk az ismerős terepen, és pont lesz@rtuk, hogy a gazdi csoportképet akar rólunk csinálni.
Röpke fél óráig próbáltak bennünket sorba ültetni, de jelentem: esélyük se volt. A végén már Zsófi is közénk telepedett, hogy rendet tegyen közöttünk, de a siker még így is kevés volt, mint pókmájban epekő.
Csóri barátnőm, egyik kezével Zoknit fojtogatta, hogy maradjon veszteg, a másikkal Mogyit húzta vissza ülő állapotba, a lábával engem biztatott helyben maradásra. Szaffival nem volt egyedül gond. No, nem azért mert ő fegyelmezettebb, mint mi, csak klasszisokkal lustább.
A gazdi hülye fotózási mániája miatt az amúgy másfélórás kényelmes séta rögvest két és fél óráig tartott.
Na, tegnap meg késő délutánra, vagy inkább kora estére került a séta, mert a gazdi már dolgozott.
Nem is mentünk messzire, csak a dühöngő felé vettük az irányt. Ám mi olyan boldogan rohangásztunk, szimatoltunk, és olyan vigyor ült a képünkre az ismerős terep láttán, amilyen az elmúlt egy hétben egyszer sem.
No, ekkor fakadt ki a gazdi, és közölte, hogy elmegyünk mi anyánkba, és ha már ott vagyunk, nyugodtan inzultáljuk csak szexuálisan. Orálisan és rektálisan is.
Merthogy ő a Főnivel együtt a tengerpartra visz bennünket nyaralni, miattunk egy hétig egy pillanatnyi nyugtuk se volt, csak azt lesték, hogy nekünk mi lenne a jó…
Erre kiderül, hogy mi a kiszáradt, aszott dühöngőben is ugyanolyan jól elvagyunk — ingyen —, mint a tengerparton drága pénzért!
Szóval, jövőre mi megyünk a zaciba, ő meg a Főni pedig esernyős koktéllal a kezében fognak vigyorogni a nyomorunkon a legdrágább Európa legdrágább beach-én.
Na, szép kilátások, mondhatom! De gondolom lesz azért ennek híja is!
A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya
