Beszélgessünk őszintén – Kölcsönös interjú Sky S.T. írónővel

Noémi:

Iszonyatosan nehéz! Az olvasók a történetek alapján azt képzelik, hogy a mi sétáink, mindennapjaink csupa móka és kacagás. Hogy nálunk minden nap történik valami érdekesség. Nos, a szomorú valóság, hogy ez egyáltalán nincs így. Persze, akad sok érdekes séta, de ez max. 10%. 90%-ban mi semmiben sem különbözünk más kutyás családoktól. Így aztán, sokszor elő kell venni az írói fantáziát, kicsit kiszínezni a történteket, vagy manapság már egyre inkább kitalálni szituációkat. És igen, a kérdésedben benne van a válasz is: hasonló történeteket másképp kell megírni. Persze, előfordul azért olyan is, hogy egyetlen nap alatt történik annyi érdekesség, amiből egy hétig vígan „elélhetek”. Szóval, tessenek csak továbbra is lelkesen olvasni a Roxi sztorikat, és kitalálni, mi valós, és mi kitalált történet. (Megsúgom: eddig még senki nem leplezett le)

Éva:

Hogy fogadják a Roxi-rajongók a más típusú könyveidet? Ki tudsz-e lépni Roxi kutya mögül?

Noémi:

A lelkes olvasók – szerencsére – ugyanolyan jól fogadják a más típusú könyveimet is. Van egy általam „kemény magnak” nevezett olvasóközönségem, akik minden könyvbemutatómra eljönnek, minden nyilvános rendezvényre elkísérnek, még akkor is, ha több, mint 100 km-t kell utazni miatta. Azt nem mondom, hogy nem hiányolják a kutyákat, ha éppen nem viszem magammal őket, de azért mégis lelkesen vettek részt a szakácskönyvem bemutatóján, ugyanúgy, mint a kamionos napló, vagy éppen a novelláskötetem bemutatóján. Persze, akad azért olyan is, akit kizárólag a kutyás történetek hoznak lázba. Azért remélem, hogy előbb-utóbb az ő szívüket is meg tudom hódítani más könyveimmel is. A kemény maggal viszont szerveztünk már kirándulásokat, túrákat is. És amire aztán végképp nagyon büszke vagyok, hogy a Roxi naplónak köszönhetően születtek igen komoly barátságok, fogtunk már össze azért, hogy segíthessünk – nem csak kutyásoknak. A napló inspirált többeket, hogy ők is papírra vessék a gondolataikat. A Roxi csoportban pedig, ami már 59 ezer fővel bír, a mai napig tudjuk tartani, hogy nincs csúnya beszéd, nincs egymás oltogatása, nincsenek beszólások. Ekkora létszámnál ez azért – úgy gondolom, nagyon szép eredmény. Ha más haszna nem is lett volna a Roxi naplóknak, már ezért megérte megírni őket. Bízom benne, hogy a többi könyvemből is az „jön le” az olvasóknak, ami engem is vezérel: türelem, empátia, elfogadás és szeretet.

Éva:

Az egyik olyan író vagy, aki gyakorta megjelenik író-olvasó

találkozón, dedikáláson. Ez neked miért fontos? Mennyire üzleti fogás, marketing eszköz, amikor a kutyákat is viszed magaddal egy-egy ilyen eseményre?

Noémi:

Számomra nagyon fontosak a személyes találkozások, beszélgetések, a közvetlen visszacsatolás. A kutyákat egyébként csak akkor viszem magammal, ha Roxi –napló a könyvbemutató témája. Olyankor egyébként kicsit „biodíszletnek” érzem magam, hiszen mindenki a kutyákat akarja megsimogatni, velük akarnak játszani. Persze, nagyon udvariasan az én „előadásomat” is meghallgatják, és jókat derülnek rajta, de a showt azért Roxi és Szaffi (alkalmanként Mogyi) viszi el.

Egyébként én nagyon nem szeretem, a „kiállok és beszélek” típusú találkozókat, éppen ezért az én könyvbemutatóim mindig nagyon lazák, interaktívak. Filmet vetítek, szemelvényeket olvasnak fel meghívott vendégek (művészek). Bárki, bármikor kérdezhet.

Szóval, ha úgy nézem, akkor marketing fogásnak se lenne rossz a kutyák szerepeltetése, de soha nem tenném ki őket annak, hogy kényelmetlenül érezzék magukat. Ezért nem vittem magammal pl. a könyvhétre sem, mert az nekik 12 óra masszív szenvedés lett volna.

Éva:

Beszéljünk kicsit a közösségi médiáról. A sok tízezer követővel rendelkező kutyás oldaladon azonnal tiltod, aki megszegi az általad felállított szabályt. Mit gondolsz, mások miért nem mernek tiltani kéretlen kommentelőket vagy bullyizókat?

Noémi:

Közösségi média számomra a szükséges rossz. Egy olyan platform, ahol név nélkül, arc nélkül, bárki szabadon sértegethet bárkit, minden következmény nélkül. Sajnos, ha meg akarod láttatni magadat, kénytelen vagy élni a közösségi média adta lehetőségekkel. Hiszen ez a legolcsóbb reklám, emberek tízezreihez tudsz eljutni a termékeddel. Azonban orbitális kamu is. Engem a világból két dologgal lehet kiűzni: az egyik a hazugság, a másik az igazságtalanság. Nos, a social médiában vastagon benne van mind a kettő. Olyan emberek tesznek ki magukról, párjukról, családjukról „jaj, de szeretem” fotókat, akik otthon, a négy fal között „ölik” egymást. Egy álomvilágot közvetítenek kifelé, mert úgy érzik, ez által kitűnhetnek a többiek közül, „valakik” lehetnek, vagy egész egyszerűen csak „mások, normálisak”. Ha komoly dologról posztolsz, olyanról, amin esetleg egy kicsit gondolkodni kellene, ne adj Isten, kultúrával kapcsolatban, segítségkérést; alig olvassák el a bejegyzésedet. (Tisztelet a kivételnek!) Bezzeg, ha kiteszel egy édibédi kiskutyát, macskát, AI által generált bugyuta gyerekfotót – máris röpködnek a lájkok. Közhelyek tömkelege árasztja el az oldalakat. Én, a magam részéről, magán emberként igen ritkán posztolok. Nem akarok részt venni ebben a hazug világban. Persze, amikor a könyveimet akarom bemutatni, akkor nyilván én is felteszem a képeket. A Roxi kutya naplója oldalon pedig kénytelen vagyok naponta egy-két posztot megjelentetni, különben az algoritmus nem jelenteti meg az írásaimat a követőimnek.

A kérdésed másik részére válaszolva:

A Roxi kutya naplója oldalhoz rendelt csoportban már közel 59.000-en vagyunk. Ez nagyon sok ember. Hatalmas kihívás, hogy meg tudjuk őrizni a csoportot annak, aminek indult: szórakoztató csoportnak, ahol állatbarátok gyűlnek össze. Nálam nincs helye a beszólogatásnak! Vagy elfogadja és betartja azt a szabályt a tag, hogy légy udvarias, vagy repül! Hogy más adminok miért nem teszik ezt meg? Nem tudom. Ezt tőlük kellene megkérdezni. Nekem nagyon elegem van már abból, hogy egy egyszerű főzős, kutyasétáltatós poszt alá is jönnek a becsmérlő, arrogáns kommentek. Anyázás, fikázás a négyzeten. Miért kell ez? Csak mert megteheted? Nálam ez nem opció.

Éva:

A másik kérdésem még ebben a témában. Gyakran kiállsz a Helma kiadó mellett, amikor támadják, valótlant állítanak róla, rossz fényben akarják feltüntetni. Mit gondolsz, mi ezeknek a támadásoknak az oka, és miért érzed, hogy bele kell állni az ilyen kommentelőkbe?

Noémi:

Az előbb már említettem, hogy nagyon nem bírom az igazságtalanságot. Nekem a Helma kiadóval, és személyesen annak vezetőjével, Dvariecki Bálinttal kapcsolatban is csak pozitív tapasztalatom van. Immár 5. éve dolgozunk együtt. Ez idő alatt kizárólag segítséget, támogatást kaptam a kiadó munkatársaitól. És azt gondolom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Biztos van olyan, aki valamiért esetleg csalódott, nem volt elégedett. Azt gondolom azonban, hogy a személyes sérelmeknek az elintézése nem az, hogy nyílt színen ócsároljuk, mocskoljuk a másikat. Akinek baja van a kiadó munkatársaival, az beszélje meg velük, tisztázza az esetleges félreértéseket. És most, bocs, de gonosz leszek: ha valaki meg tehetségtelen, és az írásait nem jelenteti meg a kiadó, az meg inkább nézzen magába, és ne a másik félre mutogasson!

Egyébként nekem a Helma közössége olyan, mint egy nagy család. Márpedig a családomat ne merészelje senki se bántani! Pláne nem alaptalanul, és úgy, hogy még csak részinformációi sincsenek a kiadóról, de beszól, mert miért ne! Elképzelhető, hogy konkurens kiadónál van az illető, aki valótlanságokat állít. Ez meg megint csak mocskos munka. Én ezt nem tudom sem megérteni, sem elfogadni! Miért kellene nekem haragudni arra a pedagógus kollégára, akit szintén szeretnek a gyerekek, vagy arra, aki esetleg szakmailag jobb, mint én? Inkább tanulok tőle, és nem a rossz hírét keltem. Íróként is így vagyok ezzel. Tudom, hogy tőlem vannak sokkal tehetségesebb, szorgalmasabb, kreatívabb írók. De könyörgöm! Az nem az ő hibájuk! Ha nekem nem tetszik a felállás, akkor tegyek ellene! Nem azzal, hogy ócsárolom a kollégát, hanem azzal, hogy megpróbálok felnőni hozzá. Tanulással, szorgalommal, kitartással.

Nem tudom megmondani, mi az oka az alaptalan vádaskodásoknak, támadásoknak. Egész egyszerűen azért nem, mert én képtelen vagyok rosszindulatúan viselkedni bárkivel szemben, és ugyanúgy képtelen vagyok az ilyen mindenben csak a rosszat látó emberek fejével gondolkodni. Persze, hogy nekem se szimpatikus mindenki, sőt nyilván nekem is vannak kifejezetten ellenszenves ismerőseim. De a megoldás nem az, hogy azokat mások előtt alázom, szidom. Szimplán nem keresem a társaságukat, elkerülöm őket, és pont nem foglalkozom azzal, hogy élik az életüket.

Nem tetszik valakinek a Helma? Kerülje el! Senkinek nem tartanak pisztolyt a fejéhez, hogy ott adja ki a könyvét. Hajrá, lehet másik kiadót keresni! Aztán azt úgy isteníti, ahogy akarja. Csak ne a másik rovására. Nekem is volt már dolgom másik kiadóval, akiknek a munkájával nagyon nem voltam elégedett. Ennek ellenére nem fogok lejárató kampányt indítani ellenük. Maximum nem ajánlom őket jó szívvel, ha valaki a segítségemet kéri, elmondom, hogy én mit tapasztaltam velük kapcsolatban. Az illető meg döntsön saját belátása szerint. Nem vagyunk egyformák, kinek a pap, kinek a papné. A mocskolódás nem az én világom.

Éva:

Miért fontos számodra, hogy a saját neved alatt írj?

Noémi:

Nem is tudom. Valahogy ez így jött. Soha nem is gondolkodtam azon, hogy más néven kellene publikálnom. Talán ez még onnan jött, hogy a politikai – igen erősen rendszerkritikus – írásaimat is mindig saját nevem alatt jelentettem meg. Ez vagyok én, amit leírtam, azért vállalom a felelősséget. Nem akarok nemzetközi piacra betörni, így ez a szép magyar név nekem tökéletesen megfelel.

Éva: Az eddig megjelent könyveid valamilyen formában mind szorosan kapcsolódtak a saját életedhez, családodhoz. Tervezel olyan könyvet is, ahol elszakadsz ettől a közegtől?

Noémi:

Bizony ám, hogy tervezek! De erről még csak annyit árulhatok el, hogy thriller lesz, és bízom benne, hogy jól fogják fogadni a kedves olvasók.

Éva:

Mi tart az írás mellett? Miért ebben találtad meg a művészi kiteljesedésedet, és pl. nem az éneklésben?

Noémi:

Na, ezen most felnevettem! No, merthogy ismeritek azt a szólást, vagy inkább friccskát, hogy „inkább táncolj, mert a port jobban bírjuk”. Na, kb. ezért nem teljesedhetek ki az éneklésben. És akkor ezzel mindent (is) elmondtam. Írás? Igazából, pici korom óta eléggé grafomán vagyok. Nekem mindig, mindent le kellett írni. Írásban sokkal jobban ki tudom fejezni az érzéseimet, a gondolataimat, mint szóban. Azt soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer, mások is kíváncsiak lesznek az írásaimra, de örülök, hogy így esett. A Roxi naplóban (blogban) naponta kapom a visszacsatolást. Hihetetlenül jólesik, amikor azt kapom meg kommentben, hogy milyen jól indult az illető napja, csak azért, mert a Roxival kezdett. Nagyon örülök azoknak a képeknek is, amit olvasóim küldenek be – kórházból, és ott van velük a Roxi napló, mert hiszik, hogy a nevetés gyógyít, és ez esetben a könyvnek ott a helye a kórházi éjjeliszekrényen. Magam részéről nem török nagy írói babérokra. De ha reggelente csak pár száz embernek sikerül mosolyt csalni az arcára, ha sikerül megnevettetnem a betegeket, gyászolókat – nekem már megérte. Nem gondolom, hogy valaha is esélyem lenne az irodalmi Nobel-díjra. De nem is cserélném el azokat a kedves, hálás szavakat, amiket az olvasóktól kapok, semmilyen díjra.

És ha már itt tartunk! Ezúton is szeretném megköszönni a kedves olvasóknak, hogy kiálltak mellettem, és így megszerezhettem az első díjat Napló, naplóregény kategóriában a Dugonics András Irodalmi Díj versenyben.

Noémi:

Az én kérdéseim Sky S.T. írónőhöz. Ízig – vérig magyarként, milyen érzés külföldön élni, és főleg alkotni, immár több, mint 30 éve?

Éva:

Én mindig vágytam arra, hogy éljek máshol is, ne csak Magyarországon. Mivel a saját jószántamból jöttem ide (többnyire…), ezért nem okozott gondot sem a beilleszkedés, sem az itteni élet. Az alkotás? Része a mindennapjaimnak. Mondhatnám, hogy olyan munka, amit a mai napig élvezek. A külföldi környezet pedig rengeteg pluszt ad a regényeim ötletéhez.

Noémi:

Eszméletlenül sokoldalú írónő vagy. Honnan veszed a témáidat? Mennyire táplálkoznak a szereplőid, az események a valós életből?

Éva:

Akármerre nézek, mindenhol egy újabb témát látok: az utcán, a közértben, az egyes emberek sorsában, a tévében, a rádióban, az Interneten… A szereplőimet nagyon szeretem belehelyezni a való életbe, így talán az olvasóknak is könnyebb azonosulni velük. De azért a fantáziámat is megdolgoztatom, hogy a végén valami egyedi kerüljön ki a kezem közül.

Noémi:

Mennyire segíti a munkádat, hogy eredetileg újságíróként dolgoztál?

Éva:

Nagyon sokat számít, amit újságíróként tapasztaltam. Ott tanultam meg határidőre, adott mennyiséget írni, azt, hogy mennyire fontos az anyaggyűjtés, az előkészítés. Én ezt úgy hívom, hogy tudatos írás. Az történeteim nem önmagukat írják, és a szereplőim sem dirigálnak nekem – mint ahogy azt sok író büszkén hangoztatja. Viszont ennek köszönhető az, ami mára már a védjegyemmé vált: a karakterek kidolgozottsága, a határozott és következetes történetvezetés.

Noémi:

Nem hiányzik a magyar közönséggel való személyes találkozás lehetősége? Hogy próbálod meg áthidalni a hatalmas földrajzi távolságot?

Éva:

Nem tudom, hogy hiányzik-e. Nincs összehasonlítási alapom, hiszen már évek óta itt éltem, amikor megjelent az első könyvem. De ha jobban belegondolok, talán azért nem hiányzik, mert alapvetően magamnak való ember vagyok, nem szeretek a középpontban állni. Mindig is jobban tudtam társaságban másokra figyelni és hallgatni – mint „vinni a prímet”. A szakmai határozottságot és következetességet (amit mondjuk a mozgalom kapcsán ismernek belőlem) nem szabad összekeverni a társaságbeli viselkedéssel.

Szerencsére, akinek fontos a személyes kapcsolat, azok megtalálnak e-mailben is, vagy a messengeren. Néhány barátommá vált íróval, olvasóval pedig Whatsappon is szoktunk csacsogni. A technika ma már könnyűvé teszi a kapcsolattartást. A dedikálásra is találtam megoldást. Vagy eleve belekerül a könyvbe, és már a nyomdából így jön ki, vagy megírom kézzel a kért dedikálást, arról készítek egy fotót és azt elküldöm, kinyomtatható formában. De küldtem már hang- illetve videóüzenetet is a megvásárolt könyvem mellé.

Noémi:

Az MKMT mozgalom ötlete a te fejedből pattant ki. Van ennek köze ahhoz, hogy pontosan átérzed, milyen lehet magyarként idegen országban alkotni?

Éva:

Igen, elkövettem azt a hibát, hogy megfogant az agyamban a mozgalom ötlete, el is átkoztam magam azóta már elég sokszor! Azt gondolom, ha az emberben megvan az alkotás iránti elkötelezettség, akkor Alaszkában pont úgy tud írni, mint Johannesburgban vagy Tokióban. A magyar nyelv az mindenhol a világon ugyanaz! Sőt, én azt gondolom, hogy ha Magyarországon élnék, jóval kevesebb időm lenne az írásra.

A mozgalom egy jó marketing eszköz az én olvasatomban, ami kivételesen összehozott néhány nagyon értékes embert is, akikkel öröm egymást támogatni.

Azt, hogy másnak mit jelent magyarként idegen országban alkotni, én nem tudhatom, hiszen már az sem mindegy, hogy abban az adott országban születtél, vagy miért élsz külföldön. Az sem mindegy, miért adja valaki írásra a fejét. Én csak a magam nevében beszélhetek. Nekem maga az írás, az ugyanaz. Azzal, hogy máshol élek, csak több lett az engem érő inger, többféle emberi sorssal találkozom, és még hosszan sorolhatnám a pluszokat. Ami különbözik, az csak a személyes jelenlét lehetősége az értékesítésben.