Van itt minden, mint a búcsúban

Halihó! Sziasztok!

Tudom, tudom, egy kicsit elmaradtam, de cserébe hozok nektek egy sztori-svédasztalt. Mert ebben a beszámolóban most aztán minden lesz, mint a búcsúban.

Kezdem azzal, hogy tegnap hajnalban a Főni visszament dolgozni, ert szép, szép, hogy most már hivatalosan is nyugdíjas, de ugye, a hivatalok malmai lassan őrölnek, úgyhogy a cím megvan, de lóvé az nyista még egy jó darabig… Az ugye, rendben lenne, hogy a gazdi nem eszik, addig, míg nem fizetnek, de mi, szegény ebek, azért mégsem nyelhetjük az éhkoppot. Elvégre a kétlábúak törvényeihez meg pénzátutalásaihoz nekünk semmi közünk. Na, ugye!

Mielőtt azonban a Főni elutazott volna, szombaton még csaptunk egy jó kis unokázós napot. Szerencsére, már remek idő volt, így Domival a kertben tudtunk játszani. A kiskrapek olyan jól elvolt a friss levegőn, hogy alig lehetett beimádkozni a házba. Pedig a Főni már ki volt, mint a kacsa duggatás után. Na, merthogy a kisgazdi azt élvezte a legjobban, amikor a Főni engem kergetett a lasztiért. Ettől csak azon nevetett nagyobbakat, ha én rúgtam valagon a Főnit. Én meg, tudjátok, hogy vagyok ezzel? Az úttörő ahol tud segít (meg szórakoztat): nem szerettem volna csalódást okozni Dominak, úgyhogy az egy percre eső fenékbe rúgások száma bőven meghaladta a harmincat. A Főni szerint ez sok volt, Domi, a gazdi és szerintem meg épp elég, sőt talán egy kicsit kevés is. A Főni végül úgy döntött, hogy elmegyünk mi, ahová gondolja, és inkább metszegetni kezdte a fákat, a tujákat, meg mindent is, ami a szeme elé került. Közölte, hogy a gazdi is, meg én is bekaphatjuk, mert könnyű kívülről röhögni azon, hogy ő szaladozik, mint egy megkergült kos a szexi birkalány után, és már levegőt is csak pénzért tud venni. Főnikém, drága! Nem úgy volt, hogy te edzésben vagy, mert minden hétvégén futsz, meg erősítesz, hogy jó kondiban maradj? Oszt’ akkor hogy van az, hogy egy kétéves kölök, meg egy öregecske német juhász kikészít, mint szűcs az irhát, vagy mi a tökömet…? Na, mindegy. A Főni megadta magát, a gazdiból meg kitört a kreatív nagyi, és megmutatta Dominak, hogy kell „bújj, bújj zöldág”-at játszani a tuja alatt. De b+, gazdi! Neked a 40+ gyakorlati év a pedagógia területén totálisan füstbe ment, mint Petőfi terve? Az fel sem merült benned, de még a tudatalattidban sem, hogy ha egy gyereknek tetszik valami, akkor azt nem fogja csak úgy abbahagyni pusztán azért, mert te hülye vagy? Na, mert az van, hogy a Főni felmetszette a tuják alját, így Domi ugye, kényelmesen elfért alattuk. De a gazdi egy pötit nagyobbra sikeredett, mint a kisgazdi, oszt’ neki csak kétrét görnyedve kellett bujkálni az ágak között. Az meg ugye, tiszta jó terápia a derekának. A végén a gazdi úgy nézett ki, mint valami betépett, sziú indián, akinek tollak helyett elszáradt levelek, ágak díszítették a séróját. A nóta meg egyre inkább nyögésekkel lett tarkított. Sajnos, az újfajta előadás („bújj uhh, bújj aaa, zöldág uhahuh) kifejezetten tetszett Dominak, így elég nehéz volt rávenni, hogy ezt a cselekvéssorozatot fejezzék be, és találjanak maguknak más játékot. De találtak! Mert én épp kéznél voltam. A gazdi átzavart az akadálypályán, ami igencsak megnyerte Domi tetszését. Az meg pláne, amikor a gazdi őt is átsegítette a palánkon meg a gerendán. Komolyan mondom, nem tudom, mi lenne a gazdival nélkülem! Különben meg semmi. Pusztulna, mint a népesség a döghalál idején.

Tegnap, a délelőtti tömény lustizás után, a gazdi kivitt bennünket sétálni a csodálatos, tavaszi időben. Eleinte ment is rendesen minden, szófogadóak voltunk, még Szaffika is. Ám amikor a gazdi belevetette magunkat a susnyába, Szaff úgy gondolta, hogy itt az ideje Hudinit játszani. A produkciót abszolút siker koronázta. Miután megkerült, azonnal csattant a flexi a nyakán. Ám a gazdi – talán előtört belőle a tavaszi mámor -, hazafelé amnesztiát adott illuzionista barátnőmnek. Annak ellenére, hogy ezek az amnesztiák nem szoktak kifejezetten jól végződni. Most sem. Bár az igaz, hogy Szaff az első hívószóra megjelent a gazdi előtt, de csatolt áruként penetráns bűzt is hozott magával, amire a gazdi nem tartott volna igényt.

Így aztán, amikor hazaértünk, Szaffi és a gazdi első útja a fürdőbe vezetett, ahol csutakolás közben a barátnőm értesülhetett róla, hogy az édesanyja léha természetű volt, az apja egy sz@rházi strici, aki inkább gyártott volna trágyát, mint kölyköket, a nagynénje ótvaros lábú, az öregapja b*zi… A többi felmenőjének a besorolását már nem hallgattam végig, gondolom, ők sem a királyi udvarból kerültek ki. Szaffi jellemzése akkor került nyilvánosságra, amikor barátnőm a még retkes, sz@ros, bűzös vizet lerázta magáról. A víz meg ugye, engedelmeskedve a fizika törvényének, mindenfelé szállt. Így nem kerülte ki a gazdi száját és szemét sem. Ez pedig olyan csodálatos szitokcunamit hozott ki a gazdiból, ami valóban megérné, hogy kötetbe foglalják, és kötelező olvasmánnyá tegyék felsőtagozatban a suliban. Maradjunk annyiban, hogy Szaffika sokféle nevet kapott, de az „úriasszony” és a „tündérbogyó” valahogy kimaradt a felsorolásból. De a bosszú sem váratott sokáig magára, mert nem volt elég, hogy többszörös samponos csutakolásban részesítette a gazdi barátnőmet, de utána még illatos parfümmel is befújta a nyomorultat. Állítólag, ez a parfüm nagyon kellemes illatot ad a kutyáknak, és mi magunk is szeretjük, csak ezt a gyártók elfelejtették velünk közölni. Mármint azt, hogy szeretjük ezt a szerintem döglött poloska szagot. A gazdi ráadásul nem is spórolt vele, fújta, fújta a permetet, Szaffika szőrére, szemébe, fülébe, szájába, és közben ilyeneket kántált, hogy „Szenvedj te is, kötsög!”

A legközelebbi viszontlátásig nagy pacsi és boldog vau: Roxi kutya